Prológus

Hello, Sweeties!

Hosszas várakozás után végre megosztom veletek a Save Your Soul (aminek szerintem a későbbiekben a SYS rövidítését fogom használni...) prológusát! Rettentő izgatott vagyok, mert az előző történetemmel ellentétben ezt többet hirdettem, és rengetegen érdeklődtek is, akiket remélem, viszontláthatok Olvasóként!

Na de elkanyarodtam a témától. Jó hosszú megnyitó lett, és őszinte várakozással lesem, hogy mit szóltok majd hozzá! ♡  Szóval ne féljetek kommentelni, emailt írni, vagy csak facebookon zaklatni, mert nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre! :)

Ennyit is rólam, jó olvasást kívánok a Prológushoz!

All the love, Babu

Carla Spectre

Hollandia, Amszterdam, 2020. 03. 30. (szombat) 01:25

Hollandia Amszterdamjára holdfényes éjszaka köszöntött, a Kisebbik Világító ezüst fénye beragyogta a várost, végigfutott a csatornák vizén és megcsillant az eső áztatta háztetőkön. A levegő mozdulatlan volt, egy lélek sem járt az utcákon ilyen késői órán. A házak előtt biciklik sorakoztak, a csatornák szélénél horgonyzó lakóhajók lágyan ringatóztak a vízen.

Az egyik hajóban hirtelen fény gyulladt, arany foltokat vetve a sötét vízre, majd  pár perc múlva kialudt, és egy lány lépett ki az ajtón. Loboncos haját esőkabátja csuklyája alá rejtette, majd biciklire pattanva elindult a szorosan egymás mellett sorakozó, csendes házak között.

Carla nem tudta, hova megy, egyszerűen csak friss levegőre vágyott. Pár perce a hajóban újabb látomás tört rá, ezek mindig nagyon megviselték. Hosszas gyakorlás után sem tanulta meg teljesen irányítani a képességet, amit a nagyanyjától örökölt, a háta közepére kívánta az egész vele járó macerával együtt. Tudta, hogy mire használták az elődei, nagyanyja beszélt róla, és a hallottak nem töltötték el örömmel. 

Beleszippantott a csípős, kora hajnali levegőbe, s amíg gondolkodott, a bicikli zörögve gurult a kis sikátorok macskakövein, visszhangot verve a magas házfalakon. Mindig különcnek tartották, sosem voltak barátai, pedig ő tényleg mindent megtett, ám  mégsem  tudott szabadulni attól, hogy látja a szellemeket, a világ e felén ragadt lelkeket, és a szabálytalan időközönként váratlanul rátörő látomásokat.

Útja a kikötőbe vezette, a biciklit letámasztva a móló szélére ült és lábát belelógatta a jeges tengerbe. A sekély víz alján homályos foltok vibráltak, az amariták, vagyis apró vízi szellemek. Carla szerette figyelni őket, ahogy lebegnek a homokos tengerfenék felett, de a víz most zavaros volt, így alig látta a kis lényeket.

Csendben üldögélve a Hold felé fordította fejét, csupa szeplő arcát ezüstbe vonta a mosolygó tányér, ahogy tágra nyílt szemekkel fürkészte a ragyogó égitestet. Ekkor viszont halk hangok és csörömpölés ütötte meg a fülét. A szomszéd mólónál éppen hajnali halászatra készülődött egy hajó, a sirályok álmatagon gubbasztottak az árboc rúdján. Két nagydarab, csíkos pólót viselő férfi cipelte fel éppen a hálókat. Döngő léptekkel sétáltak fel a pallón, majd terhüket ledobták a hajó orrába.

Carlának ismerősnek tűnt a helyzet, és eszébe jutott a látomása. A mólón sorakozó dobozok felé fordította tekintetét, ahol most is meglátta az árnyékban ragyogó narancsszín íriszeket. Egy pillanatig farkasszemet néztek, majd a lény tovasurrant. Carla látta, ahogy felkúszik a hajó árnyékba boruló oldalán. Tudta, mit kell tennie, felpattant és a halászbárka felé iramodott. A hajóra felvezető pallón azonban nekicsapódott az egyik matróz hordó hasának, és egyensúlyát vesztve lebucskázott a fadeszkán. Itt ért véget a látomás, ilyenkor tért magához, ettől kezdve neki kell megoldania a helyzetet.

A férfi elkapta a karját és felsegítette.

- Mit keresel te itt? - mordult rá reszelős hangján, biztosan éjszakai tolvajnak hitte. Borostás, napcserzette arcán bosszús kifejezés ült, szeme alatt karikák húzódtak, munkától érdes tenyerével szorosan fogta meg a lány felkarját.

- Egy árnydémon van a hajójukon! - próbálta a matrózt visszarángatni a fedélzetre Carla, sikertelenül.

- Csiba, te! - tartotta vissza a férfi a hiperaktív lányt a vállánál fogva. - Azt mondtad, démon? - kérdezte nagy komolyan, mire Carla szeme felcsillant, hogy talán végre valaki hisz neki.

- Igen, de fel kell engednie, hogy elkergessem! Segíthetek! - húzott elő a zsebéből egy zacskót. - Só! Ez majd megakadályozza, hogy a hajóra lépjen - hadonászott vele a matróz orra előtt, akinek szarkalábak kúsztak a szeme sarkába, és eget verő hahotázásban tört ki.

- Ezt nem mondhatod komolyan! - fogta a hasát a nevetéstől, elengedve Carlát, aki a lehetőséget kihasználva azonnal felszaladt a hajóra.

- Hé, gyere vissza azonnal!

Mire a férfi felért, Carla kiszórta a sót, de a matróz szétsöpörte a lábával és megragadta Carla vörös haját, amiről időközben lecsúszott a kapucni. Kissé felemelte a földről, a lány arca eltorzult a fejbőrébe hasító fájdalomtól.

- Jól jegyezd meg, kislány, amit most mondok! - sziszegte az arcába, lehelete alkoholtól bűzlött. - Semmiféle démon nincs ezen a hajón, nem tudom, miféle őrült boszorkány vagy te, de én esküszöm, ha még egyszer... - Carla majdnem közbevágott, hogy ez nem igaz, mikor csobbanás hallatszott és a bárka megingott. 

- Mi az ördög!? - káromkodott a halász, és a hajó másik felébe trappolt. Carla lerogyott a földre, mikor elengedte, és fájó tarkóját masszírozva gondolkodott. Itt marad, és segít, ha már ide hozta a látomás, nem fut el az első akadály láttán. Az árnydémon biztosan megszállta a másik hajóst és elkötötte a halászbárkát.

Csattanás hallatszott, az első matróz vadul szitkozódott.

Carla felpattant és a hangok felé vette az irányt. A két matróz összeverekedett, a hajó orra egyenesen az öböl bejáratában magasodó sziklaoszlopok felé mutatott. Sietnie kellett.

Kabátzsebéből előhúzott egy fehér festékszórót, épp akkorát, ami elfért összezárt tenyerében. Remélte, elég lesz egy csapdához. Letérdelt a földre és egy nagy kört vázolt fel, néhány jellel kiegészítve. Összecsapott munka lett és nem is túl erős, de a végére így is alig maradt festék.

Talán ennyi is elég lesz egy árnydémon ellen – gondolta reménykedve Carla.

Mikor elkészült, összes bátorságát felhasználva fölállt és a dulakodók közé vetette magát.

- Elég! - kiáltott jobbra-balra araszolva, hogy a két férfi még véletlenül se tudjon egymásnak ugrani. - Hozzád szólok, túlvilági teremtmény! - halkította le a hangját, és a megszállt matróz lávaszín íriszeibe nézett. Pár pillanatig feszülten nézték egymást, majd a démon lépett egyet előre, Carla pedig hátrálni kezdett a csapda felé. A matróz, félelemnek értve a lány reakcióját, felbátorodva gyorsított léptein, mire Carla megfordulva futni kezdett, majd megállt a kör túloldalán. A démon beleszaladt, és abban a pillanatban a felismerés, a meglepődés és az ijedelem egyszerre futott át az arcán.

- Nem tarthatsz vissza örökké! - hörögte, miközben körbejárta a csapdát.

- Nem is foglak - vett elő egy kis papírt Carla. Mély levegőt vett és szavalni kezdett. - Túlvilági gonosz, Salamon pecsétje és a szentek nevében utasítalak, hagyd el ezt a testet! - emelte fel a kezét a démonra mutatva. Annak arca eltorzult a fájdalomtól, foga között szűrte a levegőt.

- Nincs elég erőd megtenni, médium, te is tudod! - A lány felé szaladt és megállt a csapda szélén, majd összerándult, mikor Carla folytatta.

- Az egyetlen Isten nevében mondom, hagyd el ezt a testet! - kiáltott fel. - Mi Atyánk, aki a Mennyekben vagy - a démon felordított és a fedélzetre rogyott. -, szenteltessék meg a te neved - megvonaglott, de térden maradt, vicsorítva a fájdalomtól, de a varázslat tényleg nem volt elég erős. Carla azonban kitartóan folytatta. -, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod...

- Boszorkány! - ordított fel a másik matróz Carla háta mögött, majd mielőtt a lány reagálni tudott volna, lesújtott az evezővel. Carla összeesett, a démon pedig kárörvendő vigyorra húzva a száját kisétált az akkorra hatástalanná vált csapdából.

Carla egy autóban ülve ébredt fel, döbbenten véve tudomásul, hogy kezeit az üléshez bilincselték. Megrángatta, de csak azt érte el vele, hogy a fém a húsába vágott.

A sofőr mellett ülő nő felkapta a fejét a zajra.

- Nyugodjon meg, kisasszony! - csitította. - Nincsen semmi gond, nem akarjuk bántani!

Carla felvonta a szemöldökét.

- Nem? Akkor hova visznek, nyaralni? - gúnyolódott.

- Nem - állította le a nő. - A kikötőbe hívtak minket magáért, két matróz. Bevisszük egy helyre, ahol segíthetnek... - a nő kereste a megfelelő szavakat. - a problémáján.

- Problémámon? Nem vagyok őrült, sem boszorkány! - akadt ki Carla. Képesek voltak őrültek házába küldeni, csak mert meg akartam őket menteni!

- Ezt nem mondtam, kisasszony. De meglátja, tudunk magának segíteni!

Carla egy hatalmas sóhajjal fordult el a nőtől, az út további részében durcásan bámult ki az ablakon.

Ryan Matheson

Hollandia, Hága, 2020. 03. 20. (csütörtök) 23:45

A főúttól messze húzódó piszkos, elhagyatott sikátorok egyikének népszerű kocsmájából hangos zsivaj szűrődött ki. A nyitott ajtón át fénycsíkot vetettek a lámpák a koszos betonra, a fal mellett félig elszívott cigarettacsikkek hevertek. Az esti mulatozók hangosan énekeltek az asztaloknál, egy kába intéssel rendelve még egy adag sört a haveri körnek. A zsúfolt szobában tömény alkoholszag keveredett a cigarettafüst és a savanyú izzadtságszaggal, a sarkokban magányos iszogatók gubbasztottak, gallérjuk mögé rejtve arcukat vagy épp artikulálatlan horkolással elterülve az asztalon, ernyedten lógó kezükben a félig kiürült sörösüveggel.

A pultnál azonban nem ültek annyian, csak egy fiatal férfi könyökölt unottan, piszkosszőke haja a szemébe lógott. Állát pár napos borosta pöttyözte, arcán érzelmek sokasága futott át, ahogy hosszú ujjai között egy kis pohár vodkát forgatott. Láthatóan elmerült a gondolataiban, homlokán komor ráncok húzódtak, ő pedig lemondóan sóhajtott.

A pultos odalépett hozzá.

- Hozhatok még valamit, Ryan?

A férfi egy húzásra kiitta a poharát és lecsapta a pocakos kocsmáros elé.

- Még egy ilyet! - felelte a hosszas hallgatás után rekedtes hangon.

A férfi bólintott, és ismét megtöltötte az üvegpoharat.

- És hogy állsz mostanában a hobbiddal? Nagyon letörtnek látszol, barátom! - fordult vissza Ryanhez, aki elvette a poharat és egy türelmetlen, vagy még inkább zaklatott mozdulattal szántott végig ujjaival szőke fürtjein.

- Már nem vadászok, Charles - nézett szúrósan a férfira.

- Oh. Mi történt? - dőlt a pultnak Charles elkomorodva. Régi barátok voltak Ryannel, így ő is tudott a férfi varázslós-démonos dolgairól.

- Nem úgy sült el egy akciónk, ahogy szerettük volna - fintorodott el Ryan.

- Ne firtassam, ugye? - kérdezte tapintatosan a kocsmáros.

- Ne - húzta keserű mosolyra a száját a szőke démonvadász, és kortyolt egyet az italból. Rövid hallgatás után folytatta. - Elegem van, Charles, ebből az egészből. Hogy mindenki, aki bajba kerül, számít rád, de te tudod, hogy neked sincs mindenhez erőd, mert nem tehetsz csodát... ennek ellenére bíznak benned, és ez arra sarkall, hogy ezt ne mutasd ki! - Ryan sötét szemében fájdalom csillant.

Charles a kezére fektette bőrkeményedéses tenyerét.

- Pihenned kéne, Ryan. Annyit segítettél az embereken, csak egy kis időre felejtsd el a szellemeidet.

A démonvadász keserűen felnevetett.

- Nincs nekem arra időm!

- Ryan Matheson! - dördült fel Charles mély hangján. - Fáradt és kiábrándult vagy, szükséged van pihenésre!

- Nem hagyod annyiban, ugye? - nevetett  ismét Ryan. - Jól van, de csak mert te kéred! - egyezett bele végül, és kiitta az utolsó csepp vodkát is az üvegből, majd barna ballonkabáját felkapva a szék támlájáról, pár papírpénzt hagyott az asztalon.

- Viszlát, Charles! - intett vissza, majd kilépve a hideg, csípős levegőre elindult hazafele. A pár napja kibérelt hotelszobában  ruhástul bevetette magát az ágyba, és arcát a párnába fúrva, úgy ahogy volt, a takaró tetején elaludt.

Másnap hasonlóképp morcos hangulatban jelentkezett ki a recepción és nagy, barna táskáját vállára véve elindult fogni egy taxit.

Meg akarta fogadni Charles tanácsát, de ő kicsit komplikáltabb utat választott. Még aznap reggel betelefonált a Wintershill elmegyógyintézetbe. Ha már ez a megoldás eszébe jutott, biztosan nem fog kilógni a sorból - gondolta keserűen.

Helweg, ahol az intézetet alapították, a három nagyváros, Hága, Amszterdam és Rotterdam közötti mélyföldön terült el, már amennyire egy párszázas lakosságú, apró és lepusztult falu el tud terülni. Magas gáttal vették körül, hogy megvédjék az esetleges áradásoktól. Mikor Ryan megérkezett a taxival és szitkozódott magában egy sort a magas ár miatt, ruganyos léptekkel indult a falu központja felé. Az első gondolata az volt, hogy mennyire fog itt unatkozni, de azután elhessegette a kósza gondolatot, hiszen pont hogy pihenni jött ide.

Kiért az elhagyatott térre, ahol a kopott macskakövek közül kikandikáltak a tavaszi zöld fűcsomók, középen pedig egy lerobbant szökőkút köpködte magányosan a vizet a medencébe. A körben álló padok üresek voltak, egy magányos néni ült csak ott, csíkos szatyrából zsemledarabokat szórt az előtte verdeső szürke galamboknak.

Ryan tovább lépdelt. Emlékei szerint az intézet épülete a város szélén áll, ahova leggyorsabb a helyi busszal kimenni - ezt egy internetes oldalról bányászta elő még reggel, de abban sem volt biztos, hogy az ebben az évtizedben íródott. Mindenesetre sötét szemeivel kutatta a kék táblát, amit egy posta előtt meg is talált. A zöld ablakú épület előtt két kisfiú labdázott, de mikor meglátták Ryan közeledő alakját abbahagyták a játékot, és félénken rámosolyogtak. A démonvadász visszamosolygott és integetett nekik. Odaállt a táblához, előhalászta táskájának zsebéből a fülhallgatóját és telefonját, majd elmerült a punk-rock dallamokban. Fél óra fárasztó álldogálás után kipufogó-durrogásra lett figyelmes, és nemsokára egy narancssárga, széthullóban lévő busz gördült be a megállóba. Ryan megköszörülte a torkát és pár tallért a markában szorongatva lépett fel a lépcsőn a sofőrhöz. Egy viszonylag fiatal srác ült a volán mögött, hunyorogva nézett fel Ryanre, sapkáját feltolva homlokára. Fekete tincsei szanaszét meredeztek a fejfedő alól, zöld szeme huncutul csillogott, de arca komoly volt.

- Hova lesz a menet?

Ryan habozott.

- A Wintershillhez - bökte ki végül.

- Ohhohó! - vigyorodott el a srác. - Te is bökött vagy?

- Ha te mondod... - hagyta rá a fiúra a számára ismeretlen kifejezést, és a kezébe nyomta a buszjegy árát. Az csak vigyorgott tovább, odaadta a menetjegyet és a busz döcögve, morogva-szuszogva elindult.

Timothy Winchester

Hollandia, Helweg, 2021. 03. 13. (hétfő) 05:00

- Jól átgondoltad a kérésed? - A mély, vészjósló hang visszhangot vert az átláthatatlan üresség koromfekete falain, a kérdés megállt a levegőben és megremegette a kérdezett lelkét.

- Átgondoltam - jött a felelet.

- Ugye tudod, hogyha teljesítem, már nem lesz visszaút?

- Tudom.

- Akkor most megkapod, amire vágysz. Ne feledd, hogy tartozol nekem... - az utolsó szavak hosszan bolyongtak a néma semmiben, újra és újra felerősödve, majd elhalkulva, míg végleg el nem enyésztek.

Timothy Winchester zihálva, izzadtan ült fel ágyában, megrázva fejét, hogy kikergesse belőle a zavaró álmot. Nem is álom ez, inkább valami ördögi látomás, ami kísérti az Alku óta, folyton bekúszva legrejtettebb gondolatai közé, hogy emlékeztesse az árra, amit még meg kell fizetnie.

Körültekintett a kis szobában, ahol a hajnali nap első kósza sugarai táncoltak a falon, tétován keringve a szobában, hiszen nem voltak elég sokan ahhoz, hogy a sötét sarkokat is beragyogják. Így hát miután végigjárták a fehér ajtót és megcsillantak a kisasztalon hagyott üvegpoháron, kiröppentek az ablakon, hogy a fűszálakon megtelepedő harmatcseppek tükrében nézegessék magukat.

Tim álmosan megdörzsölte a szemét, majd két lábát a földre rakva felborzolta a haját és három lépéssel átszelte a szobát. Benyitott az apró fürdőszobába, és a mosdóhoz lépve hideg vizet lögybölt az arcára. Ettől kicsit felfrissült, de a szeme alatt kék karikák húzódtak. Ez a bolondok háza teljesen megőrjítette. Tim ráfintorgott a pattogzó szélű tükörben álló hasonmására, aki ugyanúgy keserű mosolyra húzta a száját. Milyen ostoba és ironikus dolog - a bolondok háza megőrjíti.

Alig egy éve hozták csak be, és máris a börtönének érezte. Miután a pokolbéli lény teljesítette a kérését, azon volt, hogy megszokja ezt az új, megváltozott világot. Nem olyan volt, mint a sajátja, megújult, átalakult és ezt Tim nagyon nem szerette. Emiatt is került be az intézetbe.

Ismét megrázta a fejét, nem akart újra elmerülni a zavaros múltban. Inkább felöltözött egy egyszerű fekete pólóba és farmerba, majd miután a faliórára pillantott - hajnali öt órát mutatott - az étkező felé vette az irányt.

A folyosókon lépdelve hallgatózott, a legtöbb szobából monoton horkolás hallatszott, de volt, amelyikből hangos kiáltozás vagy halk, de zaklatott beszéd szűrődött ki. Timet már nem zavarta, éjszaka már meg se hallotta a bolondok kiáltozásait. Ha nagyon elfajult a helyzet, az ápolók rájuk néztek, de a legtöbb embernél ez megszokott volt. A nappali terápiák segítettek nekik, a pszichológusok is mindent megtettek az érdekükben. Timothy-hoz is két naponta beküldenek egy nőt, magas, barna hajú, kedves arcú, negyvenes éveiben járó hölgy volt. Ennek ellenére, mikor megpróbálja megérteni a fiú magyarázatát, sosem képes hinni neki, pedig Tim tényleg az igazat mondja. De a nő szerint képtelenség - amit a fiú állít, az nem létezik. Amikor ezt próbálja a fejébe verni, Tim dühbe gurul és nem szól többet a pszichológushoz, aki sóhajtva elhagyja a szobát. Egy ideje nem is jár hozzá, de a fiú ettől inkább megkönnyebbült. Belefáradt abba, hogy újra és újra elmondja a nőnek, mi történt vele aznap este, hogy hogyan jutott abba a helyzetbe, de a pszichológus csak forgatta pirosra lakkozott körmű ujjai között a tollát, és rázta a fejét. Utána előre dőlt, és Tim szemébe nézve ismét elmondta, hogy amit képzel, az nem történt - nem történhetett meg.

Timothy, miközben cipője kopogását hallgatta, elmélázva nézegette a falra akasztott képeket. Csupa pozitív energiát sugárzó fotó, festmény, tájkép, portré, de az ő szívét egyik sem tudta megmelengetni. Nem azért ment bele a Lény ajánlatába, hogy itt rohadjon élete végéig, azért vállalta a kockázatot, az Alku árát, hogy újra élhessen. Erre bedugják ide azzal a címszóval, hogy megőrült. Igazán nagyszerű. Senki nem hisz neki, pedig csak tudja, hogy mi történt vele, nem óvodás már!

"Haldokoltam, hogy éljek" - jutott eszébe mindig az idézet Szt. Ágostontól, ami a hónapok alatt egészen hozzánőtt a szívéhez. Mintha csak róla írta volna.

Végre odaért az étkezőhöz, reménykedve, hogy már lehet enni kapni. A konyhában viszont még sötét volt, így csak elvett egy almát az asztalon hagyott tálból, és a kert felé vette az irányt. Újabb folyosókon sétált végig, fürgén lekocogott néhány lépcsőn, majd az utolsó fokokról leugorva három lépéssel az ajtóhoz ugrott és feltépte azt. Mélyen beszívta a csípős, kora hajnali levegőt, majd a hátsó kerítéshez sétált. Az volt a határ, ameddig a diliház területe húzódott. Nem volt nagy, hiszen a legtöbben csak behúzott függönyöknél ücsörögtek a sötét szobában, magukat vagy éppen múltjukat siratva, és eszükbe sem jut, hogy sétáljanak a kertben. De Timothy-nak szüksége volt a kinti levegőre, nem bírta sokáig négy fal között.

Itt legalább egyedül lehetek - gondolta, miközben a mélyföldet szegélyező gát mögül előbukkant a nap. A mesterséges építmény, ha úgy tetszik, fal, egész Helweget körülölelte, az intézmény nem messze tőle állt. A nap sugarai most megtörtek rajta, majd ahogy emelkedett először a hatalmas épület kéményére vetett arany foltot, egyre lejjebb szaladva a cserepeken, elérve a fehér falakat, megcsillanva az ablaküvegeken. Így telt minden reggel. Tim gyakran jött ki ide, csak hogy nézhesse a napfelkeltét, a méregzöld mezőket és hallgathassa a csendet.

Ám ez a csend most nem tartott sokáig, ugyanis a reggeli madárcsicsergést éles hangú sziréna szakította félbe. Áthatolt az épület falain, szétszaladt a mélyföldön és visszhangként verődött le a gátról. Tim meglepetten kapta fel a fejét a fülhasogató hangra. Felemelt állal hallgatózott, mint a zsákmányra váró vadászkutya, majd mikor megpillantotta az első emelet egyik ablakából előbodorodni a fekete, tömény füstöt, eliramodott a bejárat felé. Felszaladt a lépcsőn, egyenesen a szobája felé vette az irányt, és szinte betörve az ajtót kirángatta a fiókokat. Ha tűz ütött ki, akkor elérkezett az ő ideje. A matrac alól előhúzta fegyverét, egy régi 44-es coltot, majd nadrágjába dugta, a pénzét és kártyáit kabátja zsebébe gyömöszölte és kirohant az ajtón. Átgondolta, hogy merre lenne legcélszerűbb menekülni, így arra jutott, a főbejáratot használja. A tűzoltók a hátsó udvarra fognak érkezni, a kimenekülőknek is ott van elég hely - vagyis neki elöl szabad útja lesz.

A folyosók közben megteltek emberekkel, az ápolók igyekeztek a betegeket az épület falain kívülre juttatni. Mindenki zavarodott volt és össze vissza kiáltozott, hatalmas ricsaj hallatszott mindenhonnan. Tim átverekedte magát a szembeforgalmon, lerázott három pszichológust, útba igazított egy eltévedt idős nénit, majd tovább futott. Még egy lépcső és két kanyar választotta el a váróteremtől és a portától, amikor nagy lendülettel beleszaladt valakibe. Feljajdulva kapott a homlokához, ahol a frontális ütközés érte.

- Hé, öreg, nézz már az orrod elé! - érkezett a reakció a másik féltől, aki a vállát masszírozta a falnak dőlve. Egy világosbarna ballonkabátot viselt a fehér pólója felett, arcán látszott, hogy a sziréna keltette fel. Szőke haja összevissza állt,  sötét szemeivel bosszúsan pillantott  Timre. Határozottan épeszűnek tűnt, bár Timothy egy év alatt megtanulta, hogy ne ítéljen első látásra.

- Bocs, haver - nyújtotta a kezét a férfi felé, miután feltápászkodott a földről, ahová a megalázó szituáció során került. A szőke elfogadta, majd végigmérte Timet.

- Te sem vagy, hogy is mondta a buszos.... bökött, mi? - húzta félmosolyra az ajkait.

- Nem hát - válaszolt Timothy. - Szintén szökésben? - kérdezte, hiszen ha a férfinak nem ez a célja, neki akkor is sietnie kell, mielőtt megszámlálják a betegeket.

Azonban a férfi bólintott.

- Majd később bemutatkozunk, de most azt javaslom, mielőbb lépjünk le - tért a lényegre.

Így hát együtt rohantak tovább, le a lépcsőn, bal kanyar, folyosó, jobb kanyar, majd megtorpantak a porta előtt. Mindig ott szokott ülni egy kövér néni, hogy nagy hangon visszaparancsolja a lelépni kívánó betegeket, de a forgószék most üresen állt a pult mögött. Tim kifújta az eddig visszatartott levegőt, majd a szekrénysor mentén előrelopózott. Ahogy befordult a sarkon balra kanyarodott, aminek következtében ismét fellökött valakit, aki felsikított az ijedtségtől.

- Jóságos ég! - meredt rá a földről egy lány, megdöbbentően szeplős arccal és tágra nyílt, kék szemekkel. Lángvörös haj keretezte hosszúkás arcát, amin most ijedt, meglepett kifejezés ült.

- Sajnálom! - segítette fel a lányt Timothy.

- Nem gáz! - mosolygott rá a lány.

- Hát, haver, ma nem vagy formában! - cukkolta a szőke, hirtelen bukkanva fel mögötte.

Tim megforgatta a szemét, majd a lány felé fordult.

- Ha te is szökésben vagy, gyere, ne ácsorogjunk itt, ha nem, akkor szólok, hogy a gyülekező a hátsó kertben van - hadarta el, majd hosszú léptekkel az ajtó felé indult. A lány vigyorogva követte a férfival együtt, majd a lengőajtón kilépve leszaladtak a bejárat előtti lépcsőn, ki a szabadba.

Még egyszer visszapillantottak a diliházra, ami egy teljes évig nyúzta az idegeiket, majd sarkon fordultak. Végre kiszabadultak, előttük az élet, új lehetőségek, feladatok várnak rájuk. A szirénák felhangzottak a földúton, a piros autók bekanyarodtak a fehér épület mögé, ők pedig a poros úton elindulva Helweg elhagyatott városa felé vették az irányt.